Túra - Kirándulás - Kerékpártúra - Vízitúra - Ingyenes szervezéssel
Ha van Klotild nevű ismerősöd, hívd fel és kívánj boldog névnapot!
A költő és a Macska
Szerző: Wass Albert
Bejegyezve: 2011.08.06 19:58 - Veni
(Novella)
Miután a falak össze döltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér. Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába mellé.
- Te miért maradtál itt? - kérdezte a költő. - Hiszen mindenki elment.
- Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a macska. - Mi nem szoktunk elmenni.
- Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok - mondta elismerően a költő.
- Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül?
- Költő vagyok és siratom a várost - felelte a költő.
A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott.
- Siratod a várost. És azután?
- Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.
- Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska - akik lyukakat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak fel, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek?
A költő bólintott.
- Mindent megírok.
- Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz. - Én majd várok addig.
- Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költő. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?
- Dehogy - mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok megeszem őket.
- Praktikus vagy - ismerte be a költő.
- Macska vagyok - felelte a macska egyszerűen.
A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott o hold öntözte téren.
- Miért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezte egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott.
- Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek.
Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.
- A múltat írod most? - kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian. A költő bólintott.
- A múltat írom. Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod őket?
A macska szűkre húzta a szemét.
- Látom - felelte.
- Érzed-e az otthonok melegét. a virágzó kertek illatát? - kérdezte a költő.
A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.
- Érzem - felelte.
- Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyzött ablakok mögött?
- Hallom - felelte a macska és ásított. - És most mi lesz?
- Semmi - felelte a költő. - Remeték leszünk.
- Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték!
Azzal összegöngyölődött a költő lábainál, és lehunyta szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász. Hideg csillagokból csöpörögni kezdett a harmat. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál.
- És most mi lesz? - kérdezte.
A remete, aki valamikor költő volt, megvonta a vállait szomorúan.
- Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.
- Nem tudod? - csodálkozott a macska. - Hogy lehet az? Hiszen te vagy A költő.
- Mégsem tudom - ismételte a remete. - Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
- Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! - vidámodott föl a macska. - Építs egy házat, amelyikben tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától.
A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá melegedni a tejet. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és tej szagától.
- Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte.
- Most már, azt hiszem, tudom - felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. - Ide figyelj!
Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egy egész kis kört tisztított meg a kályha körül.
- Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent.
- Már meg is írtam - felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. - Látod az új várost? - kérdezte a költő.
- Látom - bólintott a macska.
- Hallod a születendő gyermekek kacagását az építendő iskolákban?
- Hallom - felelte a macska.
- Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát?
- Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. - Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad Istent.
Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a szeme megcsillant.
- Rigók - mondta. Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon.
- Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költő.
- Persze, hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők - tette hozzá nagylelkűen -, akik minden földindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsájtasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal. Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, s ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá.