Kard és kasza (részlet)

Szerző: Wass Albert

Bejegyezve: 2012.12.04 11:27 - Bernipásztor

(Egyéb próza)

Este aztán vacsora után elkezdődött a készülődés. Élelmet, pokrócokat, esőkabátokat elosztották a két hátizsákba. Előkészítették, kimosták a vállra akasztható termoszokat: egyet tejnek egyet kávénak. Gondosan bezsírozták az erdőjáró bakancsokat. Másnap reggel csak éppen öltözni kellett, meg reggelizni, s már mehettek is, fölfele a Majális utcán, fel a Házsongárdra s a mezők mezsgyéin neki a Bükknek.
Sándor bácsi ment elöl, tömött hátizsákkal a hátán, zöld lódenkalappal a fején, zöld lódenruhában, lábán erdőjáró bakanccsal, oldalán a termosszal, kezében a vorarlbergi hegymászóbottal. Mögötte Ada néni, zöld lódenruhában ő is, széles karimájú kalappal a fején (melyen virágok között egy kicsi madár is volt), kezében sétapálcával, oldalán a másik termosszal és nyakában a csillogó, fekete messzelátó.
Hátul ballagott Miklós, hátizsák alatt görbedve, de üres kézzel és födetlen fejjel. A ház konzervatív rendje szerint kalap és sétabot csak annak járt, aki már érettségizett. Övén azonban ott csüngött nagyapa ajándéka, a hosszú vadászkés, sárga bőrtokban.
A felkelő nap aranysöprűvel söpörte tisztára előttük a házsongárdi gyümölcsösöket, de a város még pihente a vasárnap reggelt odalent, s ember nem volt az utcán. A Majális utca tetején kifogyott alóluk a kövezet, s földúton haladtak fölfele a bekerített gyümölcsöskertek között. Aztán véget értek a kerítések is, és szántóföldek keskeny csíkjai hasították fel a mezőt. Egy kitaposott ösvényt követtek tovább, fölfele a domb lankájánál, szűk vizű kis csermelyke mentén, melynek két oldalán fűzfabokrok bólogattak, tavasszal barkát kínálva, nyáron árnyékot, ősszel pedig nyulat riasztva előlük. Magosan fent pacsirta dicsérte a szépséges világot, s az égbolt békés kékjében kicsi fehér felhőpamacsok úszkáltak.
Időnként Sándor bácsi megállt pihenni. Hátizsákját is letette, hogy Ada néni leülhessen reá. Kézbe került a messzelátó, s végigmustrálták vele az öregek a feleki gerincet a távolban kanyargó országút mentén, s emlékeik mélyéből élmények buggyantak elő, régi arcok, régi események.
– Emlékszel, lelkem… Annyi mindenre tudtak emlékezni. Miklós hallgatta őket, szeme megkeresett
valahol egy keringő ölyvet, csatangoló kutyát, s belekapaszkodva élesztgette a maga külön emlékvilágát. A városból már nem látszott semmi. Mintha ott se lett volna alant a völgyben, úgy eltakarták onnan fentről a gyümölcsösök. Csak egyegy vonatfütty hasított olykor a csöndbe, de a tücskök cirpelése azt is elnyelte hamar.
A csermely fejénél véget értek a szántóföldek is, és hajlott hátú legelődomb következett, melynek sovány füvén olykor juhok legeltek. De onnan már látni lehetett a Bükkerdőt is, és ha arról fújt a szellő, magával hozta a fák hűvös szagát.
Szekérút vezetett a bükkös szálasába, s a szekérút mentén kis erdei vendéglő gunnyasztott a kerti asztalok között, mint kotló a tojásain. Olyankor még nem volt ott zöldet kereső vendég, csupán egy tenyeres-talpas szolgálóleány súrolgatta tisztára a kecskelábú asztalokat és takarította el a szombat este szennyét. Rendszerint danolgatva végezte a munkát, s kellemes, puha hangját szomjasan nyelték el a terebélyes bükkök.
Mihelyt beléptek a fák alá, az erdő hűvös keze megérintette az arcukat. Az összeboruló bükkök kupolája alatt olyan csönd volt, akár a templomban. Az első forduló után, ahonnan már a kis vendéglő se látszott, Sándor bácsi ott elöl megállt. Levette fejéről a kopott lódenkalapot, és két csontos kezét összekulcsolta.
– Imádkozzunk – mondotta halkan.
Egyikük se szólt egy szót se. Csak álltak ott, lehajtott fejjel, nehány percig az erdő fenséges csöndje alatt s ki-ki a maga nyelvén Istennel társalgott. Majd Sándor bácsi némán visszatette fejére a kalapot és mentek tovább. Még egy fél órát gyalogoltak az erdő szíve felé. Rigók rebbentek előttük, mókusok ugráltak ágrólágra.
Olykor egy-egy mogyoróstyúk kelt szárnyra az út széléről. Tavasszal hóvirág, kakasmandikó és kékjácint tarkították az erdő avarját, nyáron kék harangvirágok bólogattak s ősszel a kökörcsin lila foltjai csillogtak elő a hulló levelek takarója alól. Itt-ott nagy szürke sziklakövek meredeztek elő a meredek oldalakról, s a moha alól víz csöpögött alá. Gomba-időben Ada néni üres vesszőkosarat vitt a karján, s mihelyt beléptek az erdőbe Sándor bácsi már vizsgálni kezdte az út szélét. Barna csiperkét, rókagombát, keserűgombát gyűjtöttek a kosárba, s ha megfelelő volt rá az időjárás, már félig meg is telt velök a kosár, mire a Majláth-kúthoz értek.
Vascsövön át hidegvizű forrás buzogott elő egy nagy szikla aljából, és csermelyt indított maga alatt köves mederben. Ezt a forrást nevezték Majláthkútnak. Itt kiválasztottak maguknak egy szép sima helyet a terebélyes bükkök alatt, ott letették a hátizsákokat, kiteregették a pokrócokat s letelepedtek.
– Régen az Árpád-csúcsig szoktunk menni – mondta Sándor bácsi az első vasárnapon, amikor Miklós velük volt –, de ma már ez is jó. Ha kedved van, mehetsz tovább az ösvényen, de le ne tévedj. S délire itt légy.
Ada néni elhevert a kiterített pokrócon, majd könyvet vett elő a hátizsákból és olvasni kezdett. Sándor bácsi madarakat lesett a messzelátón keresztül s elszöszmötölt a közelben, gombát keresve. Miklós meg ivott egyet a forrás hideg, édes vizéből, s aztán nyakába vette az erdőt.
Néha az Árpád-csúcsig is fölment, s a fából összetákolt toronyba fölmászva magába szívta a vidék szépségét. Az egyik oldalon ellátott a szeme Torda felé, egészen a tordai szakadék mély bevágásáig, odébb a gyalui havasok kék láncolatáig, s a másik oldalon le a fenesi völgybe s azon is túl az egymásba kapaszkodó hegygerincek hullámai felett a távoli égalj párás végtelenjébe. Máskor meg csak vaktában indult neki a meredek hegyoldalnak, vadnyomot keresve.
Megesett, hogy egy kis gerinc mögül előbukkanva őzet ugratott meg az üver aljában. Egyszer szarvastehénre bukkant a tiszta szálerdőben s izgalomtól dobogó szívvel figyelte egy nagy fa mögül sokáig a sohase látott szép állatot.
Dél közeledtét nem a nap állása árulta el, hanem gyomrának korgása. Mire visszatért a Majláth-kút gödrébe, a forrás körül már mások is voltak. Kisebbnagyobb csoportokban telepedtek a fák alatt, tavasszal és ősszel mindössze nehány Sándor bácsihoz hasonló idősebb természetbarát, nyáron azonban szinte tömegestől özönlöttek ki a városi családok, kirándulni, szalonnát sütni, virágot szedni és örvendezni az erdő hűvösének. Sikongó gyermekek futkostak mindefele, tüzek füstje lepte el a gödröt, kiterített abroszok, pokrócok körül ingujjra vetkőzött férfiak hevertek sörösüveggel a kezükben, és virágmintás ruhájú vidám asszonynép sürgölődött az ennivalóval.
Sándor bácsi már jó előre, gombakeresés közben összegyűjtött nehány száraz bükkfagallyat, és visszatérőben Miklós is vonszolt magával alá a hegyről egy kötegre valót. Madzaggal kötözte össze, ami jóféle tűzrevalót talált, ahogy rőzsegyűjtő asszonyoktól látta volt odahaza. Odaérve ő is aprózta föl a hátizsákján csüngő kisbaltával. Később már ő rakta a tüzet is, de az első három évben ezt a fontos műveletet Sándor bácsi a maga számára tartotta fönt, s még azután is vizsga szemekkel kísérte tanítványának minden mozdulatát. Mert szertartás volt ám az is, akárcsak a szalonnavásárlás.
Először egy jó marék száraz füvet kellett összegyűjteni a fák alól, s ha nyirkos volt, meg kellett előbb szárítani a napon. Ezt össze kellett göngyölni csomóba, s odahelyezni annak a száraz levelektől s minden egyébtől megtisztított körnek a kellős közepébe, ahova a tüzet kellett rakni. Ezt a száraz fűcsomót gondosan körül kellett építeni kétaraszos hosszúságú vékony gallyakkal, míg csak egy kicsike kis ajtószerű nyílás maradt a fűhöz a gyufa számára. Ezután pontos és szabályos kúp alakban körül kellett rakni ezt a három-, majd négyaraszosra vagdalt vastagabb gallyakkal, mégpedig úgy, hogy azok a kúp tetején pontosan és szabályosan összeérjenek s valóságos sátort képezzenek. Mikor mindez így együtt volt, akkor egyetlen szál gyufával benyúlva a nyitva hagyott kicsike ajtón, lángra kellett lobbantani a tüzet. Mindegy volt, hogy fújt a szél vagy nem, nyirkos volt-e a fa vagy nem: egy második gyufaszál használata valóságos szentségtörés lett volna.
Mikor aztán már pattogva égett a tűz, akkor nyársakat kellett faragni. Tudomány volt ez is. Legalkalmasabb erre a célra a mogyorófa vesszeje volt. Kisujjnyi vastagságú, másfél méteres hosszúságú, hegyesre kifaragott nyársak illettek csak a Hirschfeld szalonnájához, ilyesmit pedig csak ott lehetett lelni a forrás fölötti meredek hegyoldalban. Mire felkapaszkodtak oda, kiválasztották a legmegfelelőbb fiatal sarjvesszőket, kihegyezték azokat és a három nyárssal visszatértek Ada nénihez, a tűz már parázzsá égett, és kezdetét vehette a szalonnasütés. A sercegő szalonnazsír szaga megtöltötte a levegőt, és előkészítette az étvágyat a világ legpompásabb ebédjére. A friss búzakenyér felitta a lecsöpögő zsírt, és a forró szalonna érintésétől szinte pirítóssá változott.
Szalonnázás után a kolbász következett. Ehhez már parázs se kellett, csupán annyi, hogy lángra lobbantsa a kolbász köré csavart fehér csomagolópapírt. Mikor a papír leégett róla, kés élével le kellett kaparni a fekete hamut, ráfektetni a pirosra sült, zsírt izzadó kolbászt a fekete rozskenyérre, s ügyelve kihúzni belőle a nyársat.
Nyár idején a kiránduló-ebédet bögrébe gyűjtött erdei eper, vadmálna, szeder vagy áfonya tetézte. Ősszel hátizsákban hozott alma, tavasszal pedig egy kis táblácska csokoládé.
A körös-körül megtelepedett kiránduló családok nagy része hideg sült csirkét hozott magával, vagy egyéb otthon készült eledelt, de Sándor bácsi számára ez szinte illetlenség volt.
– Csirkét, kacsát, marhahúst otthon is ehet az ember – morogta rosszallóan, amikor ilyesmit látott –, de igazi sült szalonnát, igazi sült kolbászt csak erdőn lehet sütni.
A kirándulók nagy része ismerte már Sándor bácsit és Ada nénit elmúlt idők vasárnapjairól, s vidám tisztelettel köszöntötték őket. Előfordult, hogy egy-egy apa áthozta serdülő fiát tűzgyújtás idején vagy szalonnasütéskor, hogy Sándor bácsitól tanulja el e mesterség titkát. Az öregúr ilyenkor különös gonddal oktatta ki az újdonsült kirándulót az apró részletekre, és különös kedvét lelte abban, hogy Miklóst is bevonja ebbe mint oktató-segédjét.
– Eridj Miklós, vidd föl a hegyoldalba és mutasd meg neki, hogyan kell jó nyársat faragni – rendelkezett ilyenkor, vagy – mutasd meg Miklós, miként kell megrakni egy tüzet!
Evés után aztán gondosan eltakarítottak mindent. Kicsi ásóval még a hamut is betakarták, és száraz levelet hintettek föléje, hogy nyoma se maradjon az erdőben semminek. Különösen haragudott Sándor bácsi azokra, akik papírhulladékot vagy egyéb szemetet hagytak ott maguk után. Ilyenkor nyugodt, fegyelmezett arca kivörösödött, s az erek is kidagadtak a homlokán.
– Csak hitvány szemét ember hagy szemetet maga mögött az erdőn – dörgött a hangja keményen –, az ilyen ember elcsúfítja Isten alkotását, és botot érdemel!
Maga szedte össze, amit más otthagyott, s dohogva ásta be a földbe. De előfordult az is, hogy rajtakapott valakit, aki éppen indulóban volt hazafele, s újságpapírt hagyott heverni a földön, vagy egyéb szemetet. Ilyenkor minden kertelés nélkül rászólt a tettesre, mintha városi parkot őriző rendőr lett volna.
– Szedje, kérem, össze a szemetet, ne hagyja itt másnak!
S akire így rászólt, az elvörösödve habogott valamit, fölszedte a szemetet, s úgy kullogott el onnan, mint a vert kutya.
Hazamenet az erdőn keresztül virágot szedtek. Ősszel, amikor nem volt már virág, piros levelű kecskerágót, arany levelű nyírfalombot. Mindhárman vittek haza a kezükben egy madzaggal ügyesen összekötözött kis emlékcsokrot az erdőből, hogy otthon vázába téve emlékezésül szolgáljon a következő vasárnapig. Amikor a Majális utcán aláereszkedtek a Házsongárdról, a búcsúzó nap bíborral vonta már be a fák koronáját. A jó szagú békés esetében emberek sétálgattak az utcán, páronként vagy kisebb csoportokban, és megbámulták a virágokat, a hátizsákot cipelő lódenruhás öregurat, a sétabotos, fehér hajú, turistacipős törékeny kis dámát, és sokan megemelték a kalapjukat vagy mosolyogva bólintottak feléjök. Az erdő illatát hozták magukkal le a zsongó városba, s arcukon valami csöndes, békés méltóságot, amit csak Isten közelsége adhat az embernek.
Azon az utolsó vasárnapon, egy héttel az érettségi előtt, Sándor bácsi különösen komoly volt, szinte hallgatag. Egész úton az erdőig egy szót se szólt, csak Ada néni csevegett néha, amikor egy virágot meglátott, vagy egy madarat.
Június vége volt, énekeltek a pacsirták, harmat csillogott az útszéli füveken. Az erdőbe érve az öregúr megállt az út fordulójánál, mint rendesen. Levette fejéről az öreg kalapot, s két kezét összekulcsolta.
– Imádkozzunk – mondta halkan, mint annyi esztendőn keresztül minden vasárnapi kiránduláskor.
Meghajoltak a fejek, s a csönd egy pillanatra rájok nehezedett. Aztán Sándor bácsi mély dörmögő hangja megszólalt, talán először életében ebből az alkalomból.
– Uram Isten, ki gyönyörűségünkre ezt a szép világot megteremtetted, ki hegyeket és erdőket adtál nekünk, hogy lelkünket megpihentessük és megtisztíthassuk általuk, ezen a napon egy fiatalembert indítok útra feléd, kinek, íme, ez az utolsó vasárnapja velünk. A velünk töltött évei során igyekeztem fölszerelni őt mindazzal, amire azon a nagy kiránduláson, amit életnek nevezünk, szüksége lehet. Rendre, tisztességre és becsületre tanítottam, s a te világod szépségeinek szeretetére. S most, hogy elmegy, arra kérünk, Uram Isten, hogy légy vele továbbra is, vezesd a jó ösvényeken, a tiszta örömök hegyein és völgyein keresztül, hogy boldog és elégedett ember lehessen, alkotó ember, tiszta és igaz ember, a Te örömödre, Uram. Bárhova sodorja is a sorsa, adj neki, Uram, valahol egy darabka erdőt, mint ahogy nekem is adtál, ahol fáradtságát kipihenhesse, lelkét megtisztíthassa s közelségedet megérezhesse és megőrizhesse. Ámen.
Ada néni arcán alápergett egy könnycsepp. A fákon gerle búgott, s valahol messze sárgarigó füttye borzolta meg pajkosan a csöndet. A kis erdei vendéglőből odahallatszott a cselédleány bánatos éneke.
Különös vasárnap volt. A harangvirágok mintha kékebbek lettek volna, mint máskor s a Majláth-kút vize édesebb.
– Utoljára pirítunk szalonnát együtt… – gondolta Miklós, amikor ott ültek szótlanul a megroskadt tűz körül, s ez a gondolat hirtelen olyan szomorúsággal töltötte el, hogy még a szeme is megkönnyesedett tőle.
Babos, a vaskereskedő egy fával odébb falatozott a családjával, és a tizenkét éves kis Babos Ibolya néha lopva átmosolygott Miklósra.
– Milyen kicsi volt, amikor először láttam itt – gondolta a fiú –, milyen aprócska! Úgy kellett fölsegítsem arra a sziklára ott, hogy letéphessen egy harangvirágot… Hogy eltelt az idő…!
Életében először érezte a múló idő fájdalmas döbbenetét, a visszahozhatatlan napok és órák szomorú titkát, s eszébe ötlöttek nagyapja szavai: „minden egyebet pótolni lehet, csak az időt nem…”
Hazamenet egyikük se szólt, s még az erdő is mintha minden lépésnél búcsúzott volna, rigófüttyel, gerlebúgással, szellősuhogással. Különös vasárnap volt. Másnap aztán elkezdődtek az érettségi vizsgák.